Miért baj, ha egy politikus kiesik a szerepéből?

Gyakori hiba a kezdő politikusoknál, hogy analitikus, elemző módon értékelik a saját helyzetüket ahelyett, hogy a narratívaképzésre koncentrálnának. A balliberális politikai oldalra ez különösen jellemző, és abból a szociologizáló hagyományból fakad, amelyet az értelmiségi politikusok honosítottak meg a kilencvenes években.

Azokban a helyzetekben, amikor egy politikus leíróan beszél önmagáról, a valóságról, illetve magyarázza a saját narratíváját, politikai cselekvéseit, egyszerűen kiesik a szerepéből és gyakorlatilag varázstalanítja önmagát, leleplezi a történetét. Ezzel egyrészt megszünteti a választó számára a kapcsolódási pontokat, kapaszkodókat, másrészt pedig unalmas lesz és az érzelmi azonosulás lehetőségét feláldozza a racionalitás oltárán. Érzelmek, varázslat és saját történet nélkül pedig nem lehet jó politikát csinálni.

Kollár Kinga, a Tisza EP képviselője, amikor a magyar gazdasági helyzet, az EU-s szankciók és az ellenzék erősödése közötti összefüggésről beszélt, akkor pontosan ezt tette. Varázstalanította a Magyar Péter által közvetített és jól felépített narratívát, miszerint “nem működik az állam” és a “Fidesz nem tud kormányozni”.

Olyan ez, mint amikor egy bűvész, a trükk közben megmagyarázza, hogy ez nem varázslat, hanem “így és így kell csinálni”. Elrontja az élményt, letöri az ámulatot, lebontja a misztikumot maga körül. Na, a politika is pont így működik. Ezért kell mindig elkerülni azt egy politikusnak, hogy egy-egy fontos nyilvános pillanatban kiessen a szerepéből és elemzővé avanzsáljon. Akkor is, ha az, amit mond, elemzői szempontból helytálló.

Persze, sok ehhez hasonló megszólalás van, és ezek egyáltalán nem végzetesek. Ugyanakkor minden ilyen eset politikai hibává válik, ha az ellenfél kihasználja. A Fidesz pedig nem hagy ki ilyen ziccereket, különösen, ha defenzívába kényszeríthetik a Tiszát és esélyük lehet visszavenni a napirend irányítását.