Miért volt fontos Ferenc pápa, és miért kell vele foglalkozni, ha meg akarjuk érteni a kortárs politikát?

A politika korlátja végül nem az intézményrendszer, vagy az erkölcs lett, ahogy azt a rendszerváltó értelmiség szerette volna, vagy ahogy a balliberális értelmiség még most is szeretné. A kortárs, a politikai cselekvőt a középpontba állító politikának a gátja csak a másik politikai cselekvő és az által legitimált, koherens narratíva lehet. Ennek a személyiség-központú politikának lett az egyik fontos alakja – talán akaratán kívül is – Ferenc pápa.

Kép forrása: Getty Images

Fakardok és tankok

Régi vita, hogy a politikát befolyásolja-e az erkölcs, vagy sem. Ezt egy délibábnak tartom, hiszen végül mindig kiderül, hogy amennyiben ebben a vitában elmerülnek a politikai oldalak, akkor az tudja megragadni a hatalmat, amelyik úgy gondolja, hogy az erkölcsnek nincs helye a politikai térben. Persze, az ellenoldal ilyenkor mindig felveti, hogy ez egy szörnyű állapot, hiszen mi marad, ha az erkölcsi minimumokat sem tartják meg a politikusok, de valahogy mindig megy tovább a szekér, ha rozogán is, de megy. Pontosan ez történt az elmúlt évtizedekben Magyarországon is.

Dicső és bátor dolog egy fakarddal csatába vonulni, de ha az ellenfélnek tankja van, úgy az eredmény borítékolható. A politikai harcban pedig a győzelem számít: aki nyer a választáson és ezt a többség legitim győzelemnek fogadja el, akkor mindegy, hogy milyen módon teszi. A balliberális politikai oldal fakardjának „éle” az volt, hogy amit a Fidesz csinál az erkölcstelen: „ezt már nem lehet, ezt már nem merik, ezt már nem tűri el a nép”. De lehetett, merték, a nép pedig tűrte.

A baloldal sikertelenségét jelentős részben ez okozta. Nem fordított figyelmet a megértésre, a tanulásra, arra, hogy többé nem ők határozzák meg a politika szabályait, hanem más. A balliberális politika sakkozni próbált, betartva minden szabályt, amíg a Fidesz lépett a pályán kívül is, több vezére volt és a gyalogok átlóban is tudtak mozogni. Persze lehet mondani, hogy legalább tisztességesen játszottak, de veszítettek és ez a lényeg. Szóval röviden nem, a politikát nem befolyásolja az erkölcs.

A személyiség-központú politika: tűz ellen tűzzel

Ugyanakkor látom azt is, hogy az egyre inkább perszonalizálódó, a politikai cselekvő köré épülő, személyiség-központú (influenszer) politika elhozta azt az érdekes világot, amiben talpon tudnak maradni olyan aktorok, olyan cselekvők, akik legitim álláspontot fogalmazhatnak meg a világgal-, a jelen történéseivel kapcsolatban. Sőt, gyakran képesek rendkívül erős politikusokkal szemben is megfontolható véleményt nyilvánítani, ezzel pedig politikai sikereket elérni. A politikai cselekvő köré épülő politika gátjává a másik politikai cselekvők váltak, nem az intézmények, vagy az erkölcs, ahogy azt a hazai balliberális oldal szerette volna.

Nem telt hosszú időbe, amíg ezt a politikacsinálás is felismerte: megkezdődött a személyiségek harca és az önálló befolyással rendelkező politikai cselekvők megkreálása. Hogy egy kézzelfogható példát mondjak: így építették fel Amerika magyarországi nagykövetét David Pressmant, a présembert is, aki hamar egy Orbán Viktor elleni, az USA-t megtestesítő politikai cselekvővé vált. Az ő legitimációja egyrészt fakadt pozíciójából, másrészt abból, hogy számos hazai zenésszel, influenszerrel találkozott, akiknek rajongói, követői ezzel egy meghatározó szereplőnek fogadták el őt a nyilvánosságban. Elérte, hogy számítson, amit mond, ami a Fidesz Magyarországán nem kis szó.

Kép forrása: U.S. Embassy Budapest (Facebook)

Ferenc pápa és a Zeitgeist

Vannak még olyan szereplők a nyilvánosságban, akik egyrészt pozíciójukból, másrészt személyiségükből fakadóan tudnak ellentüzet gyújtani a tomboló erdőtüzekkel szemben. A legfontosabb ilyen szereplője a szabadelvű világnak talán Ferenc pápa volt. Gondolkodóként és véleményvezérként, a világ egyik legkonzervatívabb intézményének vezetőjeként mondott ki olyan emberi, humanitárius minimumokat, mint azt, hogy mindenkin segíteni kell, hogy senkit nem zárhatunk ki a társadalomból, hogy minden ember értékes vallásától, nemétől, identitásától függetlenül, hogy a szegényeket segíteni kell, és hogy a korrupciót fel kell számolni. Persze ezt sok más liberális politikus és állampolgár is kimondta, kimondja minden nap. Viszont nem akkora legitimációval a háta mögött, mint ahogy azt Ferenc pápa tette. Az ő szavainak és tanításának súlya volt, súlya van. Nem véletlenül igyekezett belerúgni a Fidesz kommunikációs gépezete is, úton útfélen, teli rüszttel.

Kép forrása: RTL

Most, hogy Ferenc pápa meghalt nagy kérdés, hogy ki kerül a katolikus egyház élére. Lesz-e újfent támogatója, legitimálója az új pápa a progresszív, szabadelvű gondolkodásnak, vagy az egyház visszatér oda, ahol a történelemben a legtöbb időt töltötte: a világi hatalom mellé, hogy azt erősítse újra. Mert, habár az erkölcs biztosan nem befolyásolja a politikát, azért erre egy másik erőteljes, koherens politikai állítás képes. Fontos, hogy legyenek másfajta világmagyarázatok is, ne csak egy uralkodó narratíva legyen. Maradjon meg a lehetőség a választásra, a kétkedésre is, ehhez pedig erős személyiségek, erős politikai cselekvők kellenek, akik létrehozzák a saját politikai állításaikat.

Ferenc pápa pont egy ilyen szereplő volt. Önjogon harcolt ki helyet magának a világi nyilvánosságban. Százmilliók számára értelmezte a világ történéseit, és sok nem vallásos ember számára is megfogalmazott olyan érveket, gondolatmankókat, amelyek segítettek abban, hogy egy progresszívnek vagy humanistának közelről sem nevezhető rendszerben is legitimen megtartsák a saját szabadelvű meggyőződéseiket.

Szomorú nap április 21., hiszen a kortárs politika egyik legfontosabb véleményvezére, és a személyiség-központú politika egyik jelentős alakja távozott Ferenc pápával az élők sorából.